„Maradt-e bármi, amit még nem mondtam el?
Én nem hittem volna, hogy ezen is nevetni kell.
Köszönöm a tapsot. Beérem ennyivel.”
(Monológ vége. A bohóc balra el.)

Nem tehetek róla, hogy mindig azon gondolkodom,
hogy a hibákat mindig, mindig én okozom,
és hiába írok róluk egy lemeznyi dalt,
attól még okozhatnak így is bármennyi bajt.

Elhalasztom a nagy utazást
nincsen miből és nincsen hová,
kerülöm azt, aki jót akar,
attól félek, hogy összezavar.
Megjelennek a falon a lidércek,
segítségre lenne szükségem,
de kinek mondom ezt, úgyse kímélnek
ez az utolsó dal, mielőtt kiégek.

Ebben a testben régen volt a léleknek hely.
Még lehet belőlem valaki, ha nem adom fel.
Keresek egy helyet, ahol senkit nem zavarok.
Leírom egy papírra: majd csak lesz valahogy.

Én mindig kitűzöm a zászlót, aztán úgy kap bele a szél,
hogy már soha meg nem találom, ha még valaha keresném
és tényleg, hová tart az az ember, aki egyre csak körbe jár?
Hogy mikor lettem ilyen rohadt bölcs, arra nem emlékszem már
és arra sem, hogyan került a kabátomra a vér,
hogy hol voltam már ma este és még hova mehetnék
én majdnem mindenkit szeretek, de ezt ők nem tudhatják meg,
rólam nem tudhatnak semmit és most már mindenki bassza meg
mindent egy helyre gyűjtök és kidobom az ablakon,
csak egy papír marad nálam, amin annyi áll, hogy
„majd lesz valahogy”.